Bizalom

Az ember sohasem tűzi homlokára minden gondolatát, nem kiáltja világgá mindazt, ami megfordul a fejében, hiszen akkor egész életében járna a szája, és környezete elátkozná őt összeférhetetlensége miatt. Te is, én is csak az őszinte szóból érthetünk, úgy, hogy közben a lényeget sem hallgatjuk el egymás előtt, vagy nem hamisítjuk meg, akkor sem, ha úgy látszólag könnyebb lenne az egyezség...

Cseke Gábor

Veled,vagy nélküled.

Csak egy szót várok tőled,
Csak azt az egy igaz mondatot.
Hogy tudjam merre vegyem az irányt,
Hogy eldönthessem miben higgyek.
Mert a hit teremt,
Mert a hit csupán néhány szó.
Szavak amik valósággá lesznek,
Szavak amik örökké élnek.
Itt ebben a megtört világban
Itt a földi mennyországban.

Élj a mában.

Élj a mában!

“Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élik le az életüket úgy, hogy csak az élet eszközeit keresik. Vedd szemügyre az egyént, és vizsgáld meg az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben? – kérdezed. Végtelen sok. Hiszen nem él, aki így él – csak élni készülődik. Mindent elmulaszt. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen: az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész. Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?” (Seneca)

Fény és árnyék.

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete

---------gondolkodom,tehát-----

a hidegben születik a harmónia
a jég magában hordozza az olvadást
a sivatag forrást rejteget
a bölcsességben ott lakik az ostobaság
az ostobaságban ott lakik a bölcsesség
a háború a békéből álmodik
a zajban a csend reszel zörejeket
a templomban ott bujkál az ördög

a zár azonban nyitható
a köveket össze lehet törni
a súlyokat el lehet dobni
a sebeket be lehet kötözni

Mond-------------!

Mondd, simogatnál engem mint a szél,
Fázós reggelen, néma alkonyon,
Öleléseddel melegítenél,
Ha a bánat szívemen átoson?
Állnál mellettem, esőben, viharban,
Ha nem kérném, adnád a véredet,
Takarnál, ha magam kitakartam,
Újra játszanád velem az életet?
Hogyha teherként csüngnék válladon,
Kelnél át szakadékon, mély vízen,
Akkor is elvinnél a hátadon,
Hogyha engem a láb, már nem visz el?
Ha az idő, nem ad több kegyelmet,
Akkor is tudnál még látni szépnek,
Egyszer majd betegen, és öregen,
Ha szememből a fények kiégnek?
Elengednél hogyha vinne a szél,
Amikor életem lábad elé dől,
Fognád a kezem, ha még nem mennék,
Elrejtenél engem a halál elől?

Jó ha vársz rám.

Ha nem várnál

Jó, hogy sűrűn vársz rám,
még ha nem is kérem,
jó, hogyha figyelsz is,
mert néha elfelejtem
magam s a napot is
legmélyembe rejtem,
ha nem hívsz és nem szólítsz,
árnyékban létezem.

S mire szabadulnék
magam börtönéből,
ha nem várnál, nem lennék
darab a szívedből,
nem merítnék erőt
szemed tengeréből,
ha nem figyelnél így rám,
félnék az élettől.